3.rész

Csak néztem a kutyára, és néztem, ő meg morgott, és morgott. A szívbaj kerülgetett. Amilyen gyorsan csak tudtam elkezdtem futni. Körbe a füvön. Hátranéztem, majd éreztem, hogy lefejeltem valamit. Egy tábla: FŰRE LÉPNI TILOS! " Jókor mondod anyád" motyogtam magamban, majd felálltam. Körbenéztem, de semmi. Az hiszem leráztam a kutyát.
Nagy kő esett le a szívemről.És most volt az a pillanat, mikor megláttam APÁT! Telefonált. Fura hogy ezt mondom, de gyönyörű volt. Életemben először láttam az apámat, és örülök. Végre sikerült. Megtaláltam. Ott volt, és nézett rám. Hmm.... Várjunk csak....NÉZETT RÁM???? Atyaúristen. El akartam futni, de késő volt. Egy nagydarab izomagy megfogta a kezem, és befelé kezdett hurcolni.
Mikor bementem,  leültettet egy székre ( mintha nem tudnék magamtól ) és elém állt Joe ( apu)
-Jó, szóval ki vele. Ki vagy te? Ki küldött? A Vogue? A Elle magazin? Mit keresel itt?-szegezte nekem a kérdéseit
-Nem vagyok újságíró. Skyler Tomash vagyok, Natalie Tomash lánya...a te lányod-fejeztem be a mondani valómat, mire lefagyott. Csak nézett maga elé hosszú percekig, majd megszólalt.
-Te...te vagy a...a lá...-dadogott
-A lányod-mosolyogtam

-De az nem lehet, nekem nincsen lányom. Va-vagyis van,de ő nem a vér szerinti lányom-mondta nekem, bocsánat, magának beszélt
-Pedig van. Itt vagyok előtted, teljes élet-nagyságban.
-Épp olyan gyönyörű vagy, mint anyád volt annak idején-mondta
-Köszönöm-mondtam
Ekkor jött le egy nő, és gondolom a lánya. Á, szóval ő lehet apám felesége.
-Ó, Skyler, szeretném bemutatni a feleségemet Mandyt - mutatott rá- és a lányomat, Amyt is-mutatott Amyre is.
-Szia-köszönt a nyávogós hangján, azt hittem megsüketülök
-Szia-mondta Mandy is kedvesen, de ő sem szimpatikus nekem
-Szóval, ha így már mindenki bemutatkozott mindenkinek -kezdett bele Joe- Skyler
-Csak Sky-mondtam
-Oké, Sky, szóval először is, anyád tudja, hogy itt vagy?-kérdezte
-Nem-hajtottam le a fejem
-Értem. Akkor majd felhívom, és szólok neki. De addig is, Jerrie, kérem kísérje a kisasszonyt  az egyik lakosztályba-utasította Jerriet
-Ő ki?-suttogtam
-Az inasunk-válaszolt
-Aha.
-Jöjjön kisasszony-szólított meg az inas, és felkísért a szobámba.
Gondoltam, hogy valami puccos lesz, de hogy ennyire? Ez maga a mennyország.

-Megfelel?-kérdezte Jerrie
-Megfelel-e? Ez maga a csoda. Köszönöm- öleltem meg hirtelen felindulásból- ó, bocsánat, sajnálom
-Semmi baj, vetett felém egy mosolyt- érezze jól magát-mondta, majd elhagyta a szobát
Gyönyör volt, de a posztereimet ki raktam még  a falra.
Mikor meggyőződtem arról, hogy Hazz, Liam, Louis, Nialler, és Zayn megfelelő helyen vannak a falon, kipakoltam a táskámból.
Csak egy egyszerű válltáskát hoztam magammal, de komolyan olyan, mintha 2 bőrönddel érkeztem volna.
Mikor kipakoltam, lefeküdtem egy kicsit, de rögtön el is nyomott az álom.
***
Mikor végre felkeltem, már este 9 óra volt. Lementem  a nappaliba, és láttam, hogy a "család" ott ül az étkezőnél. Nem kellett volna idejönnöm, felbolygatni a múltat. Hagynom kellett volna minden úgy, ahogy volt. De nem, nekem ide kellett jönnöm. Mekkora egy barom vagyok-motyogtam magamban.
-Á, Sky, gyere ide légyszíves-monda Joe
-Tessék-mosolyogtam erőltetetten, de szerintem nem vette észre.
-Mivel te vagy a vér szerinti lányom, ezért arra gondoltam, hogy egy olyasféle bemutató-bulit kellene szervezni neked. Megmutatni a világnak, hogy te vagy a lányom-mosolygott-szóval, mit szólsz hozzá?
-Hát, ha te gy jónak látod-mondtam-akkor részemről rendben.
-Örülök. Akkor 3 nap múlva bemutatunk. És kik legyenek a fellépők?-gondolkozott
-Megvan, a One Direction-ekkor felcsillant a szemem- a csapból is ők folynak itt Londonban, ezért mivel még nem hallottam őket, ideje lenne megnézni.
-A...a..a One Direction?-dadogtam
-Igen. Szereted őket?
-Igen, imádom-pirultam el
-Az jó, mert Amy is oda meg vissza van értük-mondta- akkor most próbáljunk meg aludni, és holnap neki látunk a szervezésnek.
Felment mindenki a szobájába. Én is vettem egy forró fürdőt, majd befeküdtem az ágyba. Hihetetlen, hogy mindenki engem fog ünnepelni. Egyszerűen hihetetlen. Ezekkel a gondolatokkal jött ez értem az álommanó.

2.rész

Szörnyen sokat gondolkoztam erről az egészről. És... az jutott eszembe, hogyha már eddig eljutottam, nem hátrálhatok meg. Itt már nem! Muszáj megtalálnom. És meg is fogom.
Szóval, most itt sétálok egy idegen városban - Londonban - és gőzöm sincs, hogy mihez kezdjek. Ez jellemző rám. A címet sem tudom, csak egy nevet. Na jó, szerintem megkérdezek pár embert, véletlenül nem ismerik-e az apám.
Az egyik nénitől vártam választ először.
-Elnézést, nem ismeri véletlenül Joe Gilbert-et?-kérdeztem kedvesen egy bájmosollyal kísérve
-De kis csillagom-mosolygott kedvesen rám- a 15.utca sarkán lakik, az 1123-asban
-Nagyon szépen köszönöm, sokat segített.
-Szívesen, és remélem még találkozunk-intett nekem, majd elindultam a házhoz.
***
Szó szerint lesett az állam, mikor megláttam, hogy milyen hatalmas házban lakik az apám. Egy egy palota.
Atyaúristen. Szerintem eltévedtem.
Egy idő után feljutott, hogy két izomagy engem bámul. Gondolom őrök voltak. Odamentem az egyikhez és megkérdeztem:
-Jó napot. Itt lakik Joe Gilbert?
-Viszont kisasszony. Igen, itt lakik. Esetleg ön egy riporter?
-Riporter? Miért lennék az?
-Hát csak tudja, a gróf úrra sokan kíváncsiak. De ha nem az, kérem távozzon.
-Köszönöm-mondtam, majd elsétáltam.
Be akarok jutni, be kell mennem. Látnom kell az aput. Hogyan juthatnék be? Már nem mondhatom az, hogy " oppá, mégis riporter vagyok beenged?" ezt még a hülye sem venné be.
De akkor mi tévő legyek?
A villa körbe van véve sövénnyel ugyebár. És ha átmászom? Nem nagy dolog. Oké, ezt fogom tenni.

Megkerestem a sövény egyik olyan oldalát, ahol nem állnak őrök. Furcsa is, hogy ezt az oldalt nem védik. Na nem baj, annál jobb. 

Szóval átmásztam. 

Igen, ez az! De úgy tűnik, hamar volt az öröm. Egy morgást hallottam magam mögül. Lassan hátrafordultam, és ez fogadott:

-ÚRISTEEEEN!!!!-kiáltottam el magam majd futni kezdtem.

1.rész

"Most kell megtennem" - hajtogattam magamban. Ha nem teszem meg, sosem tudok meg semmit.
Jó...sok sikert nekem.
Ezekkel a gondolatokkal indultam kimászni  az ablakon, hogy elmehessek, és megkeressem az apám. Annyit tudok, hogy James Mayar-nek hívják, de ezt is az anyukám gépéről derítettem ki. Tudom, hogy nem szép dolog az anyám gépében turkálni, de a cél érdekében bármit.
Szóval, kimásztam az ablakon. És most hogyan tovább? Itt vagyok a városban, az ablakom alatt, és várok. Várok valamire. De mire? A csodára? Nem is léteznek.
Először is. Egy vonat-jegyet kell vennem a legközelebbi Londonba tartó járatra. Még jó, hogy hoztam magammal pénzt.
***
Fél órával később már a vonaton ültem.
Vajon jó ötlet ez? Belerontani az apám életébe? Szerintem nem is kíváncsi rám.
De nem érdekel. Most már semmi nem tarthat vissza attól, hogy lássam a apukám. Igen, az apukám. Olyan fura ezt kimondani.Nekem sosem adatott meg, hogy apukám ajándékokkal a kezében jött be a házba karácsonykor...hogy ő tanított meg egy nyaraláson úszni...hogy kaptam volna tőle egy vigasztaló ölelést, amikor arra lett volna a legnagyobb szükségem. Nekem soha nem adatottak meg ezek az apróságok.
Ezek jártak a fejemben, mikor elaludtam.
"Egy nagy házban voltam. Ott ült egy pasas, mellette egy nő, majd egy velem egykorú lány. Mind a hárman röhögtek rajtam. Majd megszólalt a férfi
-Komolyan gondoltad, hogy ha eljössz, és azt mondod, hogy a lányom vagy,foglalkozni fogok veled?
-nevetett tovább. Akkor esett le. Ő az apám. Ekkorra már könnyek gyűltek a szemembe. 
-Én csak...-kezdtem bele a mondandómba
-Te csak egy naiv kislány vagy. Menj szépen haza anyucihoz, ő talán majd elhiszi, hogy a lányom vagy-mondta a férfi továbbra is. A könnyek közben patakokban folytak az arcomon."
Ekkor felébredtem. Zihálva és könnyektől áztatott arccal ültem még mindig a vonaton. Csak egy álom volt-mondogattam magamnak. Egy álom.
De ez az álom kétségeket ébresztett bennem. Át  kell gondolnom még egyszer , hogy mit csinálok.

Prológus

Hello. A nevem Skyler Tomash, de csak Sky. 18 éves vagyok, Liverpoolban élek az anyámmal.  Az apukámról soha nem tudtam semmit, csak egy képem van róla. Még a nevét sem árulták el nekem :(
Tudom, hogy a szüleim nagyon szerelmesek voltak egymásba, de nem lehettek együtt, a követelmények miatt. Ez egy hatalmas bűn. Ugyanakkor fájdalom, mindkét fél részéről, hatalmas fájdalom, amit senki, csakis az idő gyógyíthat be.
Tervezgetem, hogy megkeresem az apukámat, de félek, Félek, hogy mi lesz,ha meglát? Vajon megismer-e? Hülyeségeket beszélek, hogyan is ismerne fel, mikor még nem is látott. A létezésemről sem tud.
Vajon van-e családja? Biztosan van. Félek még attól, ha csak úgy beállítanék. Mit szólna? Mit szólna a családja? Mit szólnék én Hozzá? Mit mondanék neki? Ezer kérdés....amire talán soha nem kapok válaszokat. Vagy mégis?....